…adok nekik egy-egy csontot…

Kedvesek és Szépek!

Bocsi megint, hogy sok a szünet, de ez is idő. Én nem vagyok időmilliomos. Elég csóró alak vagyok, így azzal gazdálkodom, ami van, de ne higgyétek, hogy nem igyekszem.
Néha úgy érzem magam, mint akit szét akarnak tépni. Húznak innen, húznak onnan, húznak amonnan és mindig azt hiszem, hogy a végén darabokba tépnek és eltűnök. A darabjaimat elfújja a szél, mielőtt valaki összeszedhetné… Najó, ez kicsit morbidra sikeredett. Elmehetne egy “Happy Tree Friends” –es videóba. :) Persze kérnék jogdíjat. :P Visszatérve, tényleg úgy érzem magam. Egyszerre sok helyre teljesíteni…
Különben meg rájöttem! Hogy mire? Elég sok dologra. Például arra, hogy mikor kémián- igen 3 után megint voltam kémián- ülök, úgy érzem magam, mint egy 2 órás időjárás jelentésen. A kémia néni mindig bámulja a kis laptopjának kijelzőjét -pont mint az időjárás jelentők a monitort, ahonnan fel kell olvassanak-, és mutogat a kis lézerével a falra- látatlanba, pont, mint az időjárás jelentők a kék falra ahol igazából nincs semmi- és mind eközben a nő olyan kifejezéseket csattogtat, hogy “Hiszen láthatjuk…” . Na mindegy is.

A hétvégén úgy jöttem el otthonról, hogy egy falat kaját nem hoztam magammal. Anya félt is, hogy mit fogok enni. Hát nem kellett volna. Szerencsére a szobatársam kisegített és szerdán magunknak sütöttük az ebédet. Elmentünk vásárolni tepsit, mert hogy ami itt van az irtó gusztustalan. Soha senki nem mossa el maga után, így még a maradék kedvét is elveszi az embernek a sütéstől. De vettem egy csúcs szuper tepsit és abba sütöttük meg királyi lakománkat: a tejszínes csirkemellet. Amíg mások hozták a kis zacsis leveskéjüket és egy “CSING” és készen volt a kajájuk, addig nekünk a sütőből illatozott a fincsi pipi. Többet meg is kérdezték “ Mit sütsz kis szűcs? Tán sós húst sütsz?” Én meg mondtam nekik, hogy húsnak húst, csak nem sósat, hanem illatosat. :) Szóval megint mindenki csorgatta a nyálát.
Szerdán nem volt órám, csak egy. Egy környezettan este hattól nyolcig. Nem mentem el, de hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, hasznos dolog miatt nem mentem. Megcsináltam az infó házit. Nem volt nehéz, csak szöszmötölős. Sok időbe telt, de kész van. :)
Annyira unalmasan teltek a napok, hogy csinálnom kellett valamit ez ügyben. Ezért fogtam magam és leestem egy lépcsőről. Ne! Ne aggódjon senki! Kutyabajom sincs. Picit megütöttem magam, de semmi komoly. Ugyan úgy nézek ki, mint valami kék gyümölcs, pl.: szilva,de nem is ez benne a lényeg, hanem, hogy olyan helyről estem le a lépcsőről, ahol még lépcső sincs a közelben. Szerintem amúgy erről a manók tehetnek. Ők rövidítették meg a kifutópályámat és ezt én nem láttam. Igazából úgy történt, hogy a koli bejáratánál van egy lépcső és még egy ajtó. ( Egy a lépcső előtt és egy utána.) én állok a lépcső tetején és várom a csajt, hogy jöjjön, addig fogom neki az ajtót. Jön a csaj. Fogom az ajtót. Így az ajtó szélének síkjában állva van 1,5 m a lépcső és az ajtó között. Felér a csaj elengedem az ajtót és lépek egyet. Még így is 1m-re van a lépcső, de többet nem kellett lépnem. Egyszerűen csak legurultam a lépcsőn, de gőzöm sincs hogyan, hiszen lépcsőre nem léptem. Mikor leértem, felpattantam, leporoltam magam és 10 percig ezen a “nem tudjuk, hogy történt”-en röhögtünk a szobatársammal. Még azt is kitaláltuk kémián, hogy ha visszajövünk, elkérjük a portástól a felvételt, de mikor visszajöttünk láttuk, hogy ott nincs is kamera. Pedig milyen jó lett volna :) Na mindegy.
Túl éltem az első ZH-dús hetemet is. Az Ásvány és kőzettanom nem is lett olyan szörnyű. Úgy osztályozzák, mint a fogalmazásokat: Helyesírás-Tartalom-Külalak, csak itt ezeket máshogy hívják: Rendszer-Osztály-Forma. Így a jegyeim 4-4-2. Csak mert egy egész sort elrontottam, pedig simán lehetett volna egy 5-5-3 is. Na majd jövő héten javítok.
Egyébként arra gondoltam, hogy ma már nagy, okos, hős bátor leszek, írok egy bejegyzést vagy németül vagy angolul. Esetleg mindkét nyelven. Meg azt is kitaláltam, hogy korábbi –még gimis szép- munkáimat, amíg nem jutok oda, hogy újat írjak, addig azt teszem fel olvasnivalónak.
Egyik héten Eszti barátnőm megkérdezte, hogy nem rossz-e így, hogy nincs magánéletem. Nem tudtam mire gondoltam, mire kifejtette, hogy arra gondol, hogy otthon tudtam magamban táncolgatni a szobámban. Valóban. Igaza van, hogy ilyen értelemben nincs magánéletem, de már a nyáron sem táncikáltam annyit. Hiányozni hiányzik, hogy nem hallgathatom hangosan a zenémet, mert itt mások is laknak és nem biztos, hogy szeretnék azt, ami én is. Hiányzik az is, hogy tényleg akkor álltam fel táncolni, amikor csak akartam és senki nem látott. Persze leszámítva a kulcslyukon kukkoló húgokat és a szomszédban néha felénk pillantó unokatesókat. De már csak 2,5 év és megint folytathatok mindent ott, ahol abbahagytam. Ennyi kell másból is. Bár mondjuk néha én is szívesen üvöltetném a zenémet, hogy ne halljam azt, amit mások hallgatnak. Nem azért, mert gonosz vagyok, hanem mert borzalmas, igénytelen zenét hallgatnak és ez zavar. Ha jó lenne, még tán szívesen is hallgatnám, de így…
Szerintem……. bizony!